Rita volt olyan kedves, hogy megosztotta velünk az egyik segítésről szóló, szabad versben írt történetét, köszönjük!
"A helyszín: békásmegyeri aluljáró. csúcsforgalomban beérkező hév, hatalmas embertömeg suhan keresztül az aluljárón, kivéve egy kis pici idős nénit aki a szatyrával ácsorog a legalsó lépcsőfokon és kapkodja a levegőt... szemmel láthatóan szüksége van a segítségre, mégis legalább 6 ember elmegy mellette. én gyorsan odapattantam és kérdeztem, hogy segíthetek-e de közben már vettem is ki a szatyrát a kezéből, szépen lassan megyünk fel a lépcsőn majd megkérdeztem tőle, hogy a 143as buszhoz megy-e, úgyhogy egyből odamentem feltettem a szatyrát és őt is felsegítettem, majd leszálltam. és ennyi.
nekem másfél perc segítség volt, neki sokkal több :)"
Én meg nem állom meg, hogy az ide vonatkozó zseniális Weöres Sándor verset meg ne osszam veletek:
ÖREGEK
Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jónapot, bácsi."
A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
"No gyere, tedd le."