"Halálhörgés, siralom…" himnuszunk ezen szavai mára életem szerves részét képezik. Több holtestet láttam, mint egy világháborút az első vonalban végigharcoló katona.
Mindez köszönhető a tévécsatornák kínálatának és műsorválasztási preferenciáimnak. Igen, most jöhet a felhördülés: Élőben azért más! Valóban, bár kutatások szerint nem túl sok különbség van. Hímneműként alapvetően nem a dél-amerikai szappanoperákat favorizálom, de szerencsémre a sorozatkészítők kellően ellátják a kábelcsatornákat akciódús anyaggal. Vannak helyszínelők Amerika szinte minden nagyobb városából, részenként két-három halottal. Nyomozók és ügynökök garmadának munkáját kísérhetjük nyomon, pihenésképp pedig a legkülönbözőbb kórházi osztályokon leshetünk meg kellemesen vértől tocsogós beavatkozásokat. És persze ott vannak még a sci-fik… Ha akarom óránként láthatok új hullákat ízlésesen széttrancsírozva, csak a gombot kell nyomogatnom.
A fentieknek hála sok ismeretre tettem szert, tudom hogy kell intubálni, mi az a centrálvéna, mit jelent, ha esik a szaturáció, hogy kell bombát készíteni műtrágyából, tisztító szerekből, vagy épp a mikróból, időzítőt eszkábálni cigarettából és gyufából, kenyérpirítóból és újságból.
Tudom azt is, hogy a tömeg hirtelen bekövetkező nem várt kellemetlen esemény hatására pánikba esik, és menekülés közben mindent letarol.
Nos, 2006. Augusztus 20-án este kilenc körül ott álltam az Erzsébet-híd lábánál a budai rakparton a tömeg közepén a tűzijátékra várva. Aztán leszakadt az ég. Ezrek próbálták egyszerre elhagyni a helyszínt egy szűk átjárón keresztül. Nem volt tolongás, tülekedés. Senki nem taposott el senkit. Az emberek lassan, türelmesen haladtak a kijárat felé, várva a sorukra, miközben fentről zúdult rájuk a jég.
