Az alábbi történetet egy névtelenséget kérő hölgyolvasónk küldte be. Szerintem már mindenki élt át hasonlóan borzongató élményt.
Sziasztok!
Ez ma reggel történt velem. Névvel nem szeretném kirakni a netre… de jó lenne az emberek orra alá dörgölni, hogy merjenek cselekedni!!!
Az én sztorim egy kicsit durva történet, főleg egy kora reggeli futáshoz. Az biztos, hogy még most is jobban ver a szívem, ettől a történettől, mint a futástól…A szokásos körömet futottam, 
amikor beérkeztem a célt jelképező padhoz. De a folyamatosan lassuló futásom helyett hirtelen megálljt parancsoltak a lábaim, mert a szemem ijesztő esemény tanúja lett. A fűben egy férfi éppen vert egy törékeny nőt. Földbe gyökerezett lábbal álltam és tudatosult bennem, hogy az a nő bizony már nagyon nincs eszméleténél. Ebben a percben elfutott mellett két férfi, sőt alig pár másodperc után még egy ember. Reméltem, majd ők a tettek mezejére lépnek. Én nem mertem, féltem, hogy egy ilyen agresszív ember nekem támad. És akkor a hideg vizes zuhany telibe talált: a többiek jól megbámulták őket és tovább futottak, majd folytatták a beszélgetésüket, mintha mi se történt volna.
Én fel-alá járkáltam és nem tudtam, hogy mit tegyek. Nincs ott senki, aki segítene, én nem merek odamenni…És akkor, mintha az angyalok küldték volna ki cigizni azt a srácot az ifjúsági szállóból. Odarohantam hozzá és megpróbáltam érthetően felvázolni a sztorit, miközben én magam is alig kaptam már levegőt a kétségbeeséstől. Rögtön kapcsolt hála az égnek, hívta a kollégáját és végre ők gondolkodás nélkül leállították azt a férfit. Én akkor jöttem el, amikor kihívták a mentőt.
Nem tudom mi lett a nővel, lehet jobb, ha nem is tudom, mert borzasztó állapotban volt, mire én odaértem. Nagyon bízom benne, hogy nem érkeztem későn. Egy imát azért elmondtam a szerencsétlenül járt Nőért, mást sajnos nem tudtam tenni. Persze ilyenkor elgondolkodunk, hogyan képes az a négy-öt ember (vagy több is?), akik látták ezt az eseményt, később nyugodt lélekkel elfogyasztani az ebédjüket?
Segítettek már valaha Neked? Segítettél-e már másnak? Hallottál olyan sztorit, amiben az emberi segítség életeket, sorsokat változtatott meg? Vagy csak jól esett a segítség, annak, aki kapta, vagy éppen adta? Írd meg ezeket a történeteket nekünk, ide: joemberekblog@gmail.com
Mikor megérkeztünk, persze hogy megvártam őket míg megtalálják egymást. Vettem nekik vonatra jegyet és nem engedtem kifizetni (nem volt még váltva forintjuk, eurójuk volt, de azzal nem lehetett ott fizetni).
Az orosz leányzó meg csak sajnálkozott 56' miatt :-) Mondtam nem te és még csak a szüleid sem voltak azok akik erről tehettek, hanem a politikusok. Mindent ők generálnak, mert a saját impotenciájukat, hatalomvágyukat hazugságokkal, csalásokkal emberek manipulációival és háborúkkal próbálják elérni. Ha otthon a hazában gond van, akkor külső ellenséget teremtenek, hogy ne a valódi gondokra irányuljon a figyelem és ne buktassák meg őket. Ha mindenkinek viszonylagos jóléte lenne a saját országában, elégedett lenne, francnak menne háborúba és döntené romba saját és más életét!.A baj az egyenlőtlen elosztáson, igazságtalan paktumokban van (amiből ugye mindenki nyer valamit, de az emberek nem...lásd a hódoltsági magyar urak 'összekacsintását'). Valakinek mindig erkölcstelenül több kell, és az előbb-utóbb feszültségekhez vezet, amit még ők a vezetők használnak ki.
"A helyszín: békásmegyeri aluljáró. csúcsforgalomban beérkező hév, hatalmas embertömeg
Az én történetem igazán apró és rövid, de még így pár hét elteltével is szívesen gondolok rá.
Mennyire apróság, mégis nekem nagy segítség volt. Akár ő is elfordíthatta volna a fejét, tudomást nem véve rólunk, mint általában a többi ember, mégis vette a fáradtságot (bár valószínűleg neki nem volt az) és odalépett hozzánk. Nagyon hálás vagyok érte neki.
Barátaink macskát akartak. Macskát, mert szeretik, na meg a gyerekek is örülhetnek az új játszótársnak. A szibériai frankó választásnak tűnt, mert amellett, hogy a fajtára jellemző, hogy nagyon játékos, kevésbé vált ki allergiás reakciót gyermekeknél, marha szép, igaz, kifejlett korában simán veri a 12 kilót, ráadásul nem is valami olcsó jószág. Mindegy, szülőknek, gyerekeknek macska kell, szóval kevéssel később Benő kandúr elfoglalta helyét a család 3. emeleti lakásában. Mindenki boldog volt, a szülők, mert régóta akarták, a gyerekek, mert kedvükre dögönyözhették, Benő, mert dögönyözték, a szülők meg újra, hogy mindenki milyen boldog.
Korai még a gyász, helyzet van, valamit tenni kell. Hosszas keresgélés után egyikük plakátokat készít, rajta Benő képe, telefonszám, beígért magas jutalom, másikuk, még mindig a gyerekek megnyugtatásával bajlódik. Este kezdődik a plakátolás. Az elkövetkező néhány napban, akad néhány hívás, idegen macskák idegen kezekben érkeznek, vélhetően a pénz reményében. Lassanként mindenki kezdi elfogadni a veszteséget, kezdődnek a gyász napjai. Néha megmozdul a függöny, na, a Benő, leesik a lavór, na, a Benő, átrepül egy mackó a szobán, de nem repül utána senki, mindig csak keserű felismerés a vége: a Benő már biztosan nem csinálja ezeket.
Aztán vagy 2 héttel később, mikor már fel sem merül, hogy visszatérhet még jó kandúrunk a családba, idegen vezetékes számról hívás érkezik. A vonal másik végén borízű, szaggatott hang beszél, azt mondja, nála van a macska, mikor lehetne összefutni. Jönnek a sztereotípiák: valaki megint pénzt akar, biztos kell neki italra, inkább az utcára beszélik meg a találkozót, az biztonságosabb. Gyanakvás, bizalmatlanság ezerrel.
Ez egy A5 méretű, igényes, jó minőségű, spirálozott, heti bontású határidőnapló, mely a szokásos naptár és jegyzetoldalak mellett állatvédelemmel kapcsolatos gondolatokat, idézeteket, valamint igényes színes fotókat tartalmaz. 
Szépen félreálltam, elakadásjelző-háromszöggel az asszony hátrasétált és jól látható helyre kirakta, én meg hozzákezdtem a gumicseréhez, amiben az égvilágon semmi rutinom nem volt, eddig kétszer, ha láttam ilyet. Mivel ez azért mégsem olyan bonyolult feladat, ezért egészen belejöttem egy idő után. Az ott haladó autók nem zavartak a munkában, mindenki szépen elment mellettünk a segítségnyújtás minimális szándéka nélkül. Egyedül azok törték meg a békés délutáni autószerelés szitkozódással vegyes nyugalmát, akik kedvesen odadudáltak a barátnőmnek.
Nem tudom, hogy a rafinéria-e volt nagyobb a bácsiban, mint az elesettség, mindenesetre én azon a napon miatta mosolyogtam arcizomfájdulásig, egész álló nap. Egyből hálálkodott a gyönyörű ifjúságomnak. Mivel én sváb településen lakom, hihetetlen örömmel kezdte el ecsetelni a Dunaharasztiban lévő diófákkal teleültetett kertjét, a dió minőségi mivoltát, a svábok kedvességét, és a már-már túl lelkes székelykáposzta imádatát. Majd ígéretet tett (!), hogy a következő évi káposztafesztivált nem hagyja ki. Megtudtam, hogy van neki egy fia, aki után döglenek a nők, de hiába merült volna fel bennem bármi remény, azt is megtudtam, hogy 14 hónapos az unokája, aki egy nagy szerelem gyümölcse. Egyébként egy nénihez igyekezett, aki ott lakott a közelben, és kacsát vitt neki a közeli hentesboltból – hozzátenném kicsit halkan beszélt, először azt értettem, kaszát visz neki, ami ebben a korban azért kicsit morbid humorra utalna – anno kutató volt és imádja Olaszországot.
Egyik ilyen alkalommal éppen a szokásos körutamat tettem, amikor hallottam, hogy egy 13 év körüli kisfiú az egyik általam is nagyon kedvelt író sorozatának a második kötetét kérte az eladótól, merthogy Ő nem érte fel a polcot. Meg is kérdeztem tőle, hogy mit tud a sorozat következő könyvéről, hiszen az is éppen akkortájt került volna a boltokba, de a rengeteg internetes hirdetés ellenére még sehol sem láttam. Pár perces beszélgetés után folytattuk is tovább mindketten a könyvek imádatát :)
kattanással kidobta a kézifékem a trabi, és komótosan megindult a folyóval párhuzamosan. Rohantam, mint a meszes, de ahogy egy nagy kövön bukkant át az autó, a víz felé fordult, és menthetetlen a folyó felé gyorsult. Mire feltéptem az ajtót, és berántottam a kéziféket, már 45 fokban előre dőlve, a folyóban volt az autó. Utastérben állt az iszap, a motortérből egyedül az akkumulátor volt szárazon.
hátizsákomat minden ingóságommal (vagány, együtteses pólók, váltás nadrág, kopott kordnadrág, tornacipő, pénz, iratok, mifene) együtt felszívódott. Még józan fejjel sem túl vidám élmény az ilyesmi, de ifjú lázadónként - pláne másnaposan - kifejezetten tragikus élmény volt. Váltás ruhám nincs, sőt irataim és pénzem sincs már, csak a keserű felismerés maradt, megloptak. Nem tudtam, mit tegyek, gondoltam megkeresem addigra már elkószált vagy még fel sem támadt barátaimat. A táborból - ami egy kevéssé jól tervezett nukleáris katasztrófa helyszínének is simán elment volna - kifelé vezető úton furcsa melankólia kerített hatalmába, a kiszolgáltatottság keserű érzése töltött el, merengésemből egy falka punk térített magamhoz, akikkel a legkevésbé szerettem volna beszélgetni azon reggelen. Ismertem őket, még az első napon klónozták őket egyetlen elektromos borotvával és egy doboz kályhaezüsttel, ők voltak azok, akik a fűben vadászták a látszólag üres üvegeket és poharakat, hogy az utolsó éltető kortyokat is kiigyák, vattán szűrték át a higítót, hogy ne rögtön forduljanak fel, ők voltak, akik végigtarhálták az összegyűlt sokaságot, akik tolakodó magatartásukkal, erőszakos kéregetésükkel rekord rövidségű idő alatt utáltatták meg magukat a látogatok többségével. Ahogy hozzájuk értem, rögtön kezdődött is a szövegelés, a csak egy szál cigit, lécci meg a boros kólára kellene, hallod és a csak egy százast, barátom. Forrt bennem a düh, legszívesebben elküldtem volna őket a..., de nem tettem, fáradt és elkeseredett voltam, így röviden elmondtam, hogy mi történt velem, remélve, hogy a préda reményének szétoszlatásával tőlük is sikerül megszabadulnom. Nem így történt. A srácok rövid tanácskozás után elkezdték kiforgatni a zsebeiket, majd némileg szégyenkezve megkérdezték, hogy nem fogadnék-e el tőlük egy kis pénzt, bár tudják, hogy nem sok, ráadásul nyilván keveset dob a hangulatomon, ha egyszer az összes holmim odalett.
Napi útvonalam egyik kereszteződésének állandó figurája egy hajléktalan nő, a piros lámpánál minden autóshoz odalép, és pénzt kér. Délutánonként, ha találkozunk, adok neki. Három éve, hetente egyszer legalább, alkalmanként 100-200 forintot. 30000 felett járok már, és az olló folyamatosan nyílik tovább; megfizethetetlen az a sok jó, amit én ettől a nőtől kapok.
élete. Lassúságával kockáztatja, hogy elgázolja két sávnyi kocsi, vagy a 4-es 6-os villamos.