Az alábbiakban Vera történetét olvashatjátok a babakocsi emelgetés szépségeiről!
Az én történetem igazán apró és rövid, de még így pár hét elteltével is szívesen gondolok rá. Kisgyermekes anyukaként sokszor tapasztalom, hogy a közlekedési eszközökön sokan inkább elfordítják a fejüket és kibámulnak az ablakon, minthogy segítsenek a babakocsival közlekedő kismamáknak. A magam 160 centijével és 50 kilójával már "kifejlesztettem" a magam kis technikáját, hogy ne kelljen másokra szorulnom, ha fel-, illetve le szeretnék szállni.
Buszon utazunk a kislányommal, megnyomom a leszállásjelzőt, a mellettem állóknak eszébe sem jut megkérdezni, segíthetnek-e. Egy ajtóval odébb áll egy idősebb úr, aki látja, hogy éppen leszállni készülök. Könnyed lépésekkel, szinte szórakozottan átjön az én ajtómhoz és kedvesen megkérdezi, hogy megengedem-e, hogy segítsen. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, nagyon meglep a kérdése, de természetesen elfogadom a kedvességét. Megköszönöm és mosolyogva köszönünk el egymástól, ő tovább utazik.
Mennyire apróság, mégis nekem nagy segítség volt. Akár ő is elfordíthatta volna a fejét, tudomást nem véve rólunk, mint általában a többi ember, mégis vette a fáradtságot (bár valószínűleg neki nem volt az) és odalépett hozzánk. Nagyon hálás vagyok érte neki.
