Anita két történetet is küldött nekünk, ami a lécet magasra teszi számunkra – azt hittük, hogy egy jótettel letudjuk a dolgot egész életünkre –, ráadásul csupa jó ember szerepel a történetekben, ami azt mutatja, hogy nem vagyunk ritkák, mint a fehér holló. De túléltük a csapásokat, és boldogok vagyunk, mert a jó az jó.
Első történet
Ősz végén egyetemista barátnőmmel kávézgattunk valahol egy teraszos csokoládézóban a Deák és az Astoria között. Egyszer csak arra csoszogott egy idős bácsi és valamit mormolva lépegetett tovább, kicsit ráfókuszálva értettem is a szavait: - Valaki, valaki! Majd átkísér engem az Astoriánál a zebrán? Nekem ilyenektől személy szerint meghasad a szívem. És gyorsan felpattantam, belekaroltam a bácsiba.
Nem tudom, hogy a rafinéria-e volt nagyobb a bácsiban, mint az elesettség, mindenesetre én azon a napon miatta mosolyogtam arcizomfájdulásig, egész álló nap. Egyből hálálkodott a gyönyörű ifjúságomnak. Mivel én sváb településen lakom, hihetetlen örömmel kezdte el ecsetelni a Dunaharasztiban lévő diófákkal teleültetett kertjét, a dió minőségi mivoltát, a svábok kedvességét, és a már-már túl lelkes székelykáposzta imádatát. Majd ígéretet tett (!), hogy a következő évi káposztafesztivált nem hagyja ki. Megtudtam, hogy van neki egy fia, aki után döglenek a nők, de hiába merült volna fel bennem bármi remény, azt is megtudtam, hogy 14 hónapos az unokája, aki egy nagy szerelem gyümölcse. Egyébként egy nénihez igyekezett, aki ott lakott a közelben, és kacsát vitt neki a közeli hentesboltból – hozzátenném kicsit halkan beszélt, először azt értettem, kaszát visz neki, ami ebben a korban azért kicsit morbid humorra utalna – anno kutató volt és imádja Olaszországot.
20 percig is eltartott mire leértünk az Astorián a zebrához, az átkelésnél az autóban ülők rám nevettek, mert azt gondolták sosem érünk át (zöldben indultunk el, pirosnál még csak félúton jártunk). De kézcsókkal és elmondhatatlan hálával vett búcsút. Visszatértem a barátnőmhöz, aki 20 percet ücsörgött egymagában, majd így szól: Olyan aranyosak voltatok.
Második történet
Helyszín: Kálvin tér – Ferenc körút között, Üllői út, tavaszi idő.
Ketten lányok, sétálva, nevetgélve az utcán, közülük az egyik én voltam. Elővettem egy almát és megkínáltam vele sétálótársamat. Elfogadta, gondoltam, akkor kettétöröm, és kap egy felet. Elég sokáig próbálkoztam, minden fizikai erőmet összeszedve, taktikákat bevetve, de csak nem akart megrepedni az a fránya alma. Sétálótársam közben már lemondott az alma feléről, de én bíztattam, ha mást nem, bemegyek egy étterembe és kettévágatom. Még pár perc kínlódás után az előttünk sétáló igencsak markánsan férfias ember behajol a kocsijába, és gyorsan elénk ugrik egy bicskával.
Nekem egyből felcsillan a szemem – pillantás a bicskára, almára, rá -, ő nevet és mondta, hogy hallotta, nem igazán megy az alma kettétörése, szívesen besegít. Megkérdeztem kér-e egy gerezdet, nem élt a lehetőséggel. Megköszöntem, almát falva továbbálltunk. Nevetés, öröm, csend, majd a sétálótársam így szól: - Én megijedtem, hogy le fog szúrni.
(Bennem fel sem merült.)
Segítettek már valaha Neked? Segítettél-e már másnak? Hallottál olyan sztorit, amiben az emberi segítség életeket, sorsokat változtatott meg? Vagy csak jól esett a segítség, annak, aki kapta, vagy éppen adta? Írd meg ezeket a történeteket nekünk, ide: joemberekblog@gmail.com
