János levele a defektről, ahol nem a magyarok, székelyek vagy románokról segítettek, hanem…
Idén nyáron a barátnőmmel újra Székelyföldre mentünk nyaralni, már csak azért is, hogy a szakdolgozatához Szent László freskókat nézegessünk. A szüleim autójával voltunk, egy Kia Rioval. Aki járt már Erdélyben, az tudja, ha ott számos utat nem kifejezetten az alacsony felfüggesztésű járművekre terveztek. Amint Csíkszeredára mentünk, Csíkmadaras és Csíkrákos között (pontos információkat azoknak a kedvéért írok, akik hivatalból nem fogják elhinni a történetet) egy eléggé éles kanyart akartam bevenni 80-90 közötti sebességgel. Ezzel még nem is lett volna probléma, de pont a kanyarban volt egy hatalmas kátyú, a szembe sávban pedig éppen akkor egy autó jött, így összeszorítottam a fogamat és belehajtottam a gödörbe, a lassításnak már nem lett volna semmi értelme. Hatalmas rázkódás, jobbról sziszegő hang minden kerékfordulásnál, egyértelmű volt, hogy defektet kaptunk.
Szépen félreálltam, elakadásjelző-háromszöggel az asszony hátrasétált és jól látható helyre kirakta, én meg hozzákezdtem a gumicseréhez, amiben az égvilágon semmi rutinom nem volt, eddig kétszer, ha láttam ilyet. Mivel ez azért mégsem olyan bonyolult feladat, ezért egészen belejöttem egy idő után. Az ott haladó autók nem zavartak a munkában, mindenki szépen elment mellettünk a segítségnyújtás minimális szándéka nélkül. Egyedül azok törték meg a békés délutáni autószerelés szitkozódással vegyes nyugalmát, akik kedvesen odadudáltak a barátnőmnek.
A szerelés egészen jól haladt, de a kereket odatartó négy csavaranyából az egyik beszorult, nem mozdult sem jobbra, sem balra. Ám éppen akkor, amikor kezdtem igazán átérezni a helyzet komolyságát, egyszer csak megállt egy bukaresti rendszámú autó. Kicsit szomorú voltam, hiszen számtalan magyar turista és helyi székely (illetve román is) ment el mellettünk, jobban örültem volna, ha valaki olyan segít rajtunk, akivel egy nyelvet beszélünk. Pláne, hogy az erdélyi románok nyelvtudása inkább a franciára illetve a németre terjed ki, szemben az én angol tudásommal. Mire ezeket végiggondoltam, már oda is értem a bukaresti autóhoz, amiben egy idősebb nő és egy őszülő hajú, szinte már cigánybarnára sült bőrű, fiatalos, nagyon szikár férfi ült. Letekerte a férfi az ablakot, és meglepetésemre angolul kérdezte meg, hogy turisták vagyunk-e mi is, és hogy szükségünk van-e segítségre.
Röviden felvázoltam neki a helyzetet, és köszönettel elfogadtam a segítséget. Kiszálltak, elővették a saját szerszámkészletüket - mármint ami a bérelt autóhoz járt - és a férfi mindent megtett, hogy segítsen, nem zavarta, hogy tiszta mocsok lesz a keze (csap meg ugye nem sok volt az országút mellett). Munka közben elbeszélgettünk, kiderült, hogy izraeli turisták, a férfi a PhD-jére készül, amúgy a XX.sz.-i zsidó történelmet kutatja (értsd: "holokauszttörténész" a nem kretén fajtából), továbbá egészen meglepődött, hogy Erdélyben ilyen sok magyar él, bár elmondása szerint ismeri a terület történetét (Trianon, stb.).
Végül sikerült addig ugrálnom a csavarhúzón, amíg el nem törtem a csavart. Kicseréltük a kereket, és három pontos rögzítéssel folytattuk az utunkat - nagymagyarországos pólóban, magyar népzenét hallgatva -, köszönhetően annak, hogy egy (gonosz, felvásárló, stb.) turista hamarabb volt hozzánk szolidáris, mint az arra járó helyiek bármelyike. Ezzel nem minősíteni akarom a székelyeket, a magyarokat vagy a románokat, más helyzetekben ők is tudtak nekünk segíteni, ahogyan mi is igyekszünk megtenni mindent, hogy segítsünk a másiknak, ha bajba került.
Segítettek már valaha Neked? Segítettél-e már másnak? Hallottál olyan sztorit, amiben az emberi segítség életeket, sorsokat változtatott meg? Vagy csak jól esett a segítség, annak, aki kapta, vagy éppen adta? Írd meg ezeket a történeteket nekünk, ide: joemberekblog@gmail.com
