Napi útvonalam egyik kereszteződésének állandó figurája egy hajléktalan nő, a piros lámpánál minden autóshoz odalép, és pénzt kér. Délutánonként, ha találkozunk, adok neki. Három éve, hetente egyszer legalább, alkalmanként 100-200 forintot. 30000 felett járok már, és az olló folyamatosan nyílik tovább; megfizethetetlen az a sok jó, amit én ettől a nőtől kapok.
Ő nem csak kér, de ad is: hatalmas energiával, vidáman, már messziről integetve lép oda az autókhoz, és mindenkihez van egy kedves mondata, amivel felvidítja a napunkat.
- Nézze meg a frizurámat, tegnap vágta le a hajamat a lányom! – mutatja tépett és kócos haját. – Micsoda jó nő lett belőlem, füttyögnek utánam rendesen a férfiak, de nem bánom, nekik is kell egy kis szórakozás!
- Ezt nézze, ma két ezrest is kaptam! Még öt percig dolgozok, aztán megyek az uramhoz, megvesszük a kaviáros pezsgőt, bevágjuk, és jön a szex! Köszönöm, és majd magára is gondolok közben!
Az utca lelke, mindenkit feltölt egy kicsit. Szeretem azt hinni, hogy a munkában megfáradt, stresszes emberek jókedvűen érnek haza – a hajléktalan nőtől akkor is kapnak egy jó szót, ha nem adnak pénzt –, és kevesebb lesz otthon a veszekedés, vidámabb a vacsora, és így a világ is jobb lesz egy. Mert jobb lesz, ha bármi kicsit is teszünk érte.
- Most nézze: süt a nap, napozgatok, a pénzem meg szinte magától gyűlik. Ennyi sok jó ember, imádom magukat!
Segítettek már valaha Neked? Segítettél-e már másnak? Hallottál olyan sztorit, amiben az emberi segítség életeket, sorsokat változtatott meg? Vagy csak jól esett a segítség, annak, aki kapta, vagy éppen adta? Írd meg ezeket a történeteket nekünk, ide: joemberekblog@gmail.com
